Az 1956-os forradalmat követő megtorlás a pasaréti református gyülekezetet is elérte. Egy halálos áldozat és a lelkipásztorral együtt hat bebörtönzött – mindez csak a jéghegy látható csúcsa volt.
„ – Fiúk, most már nekünk is elő kell venni a fegyvereinket!” – így figyelmeztette a fiú imakör tagjait Joó Sándor, a Torockó téri református gyülekezet lelkipásztora 1956. október 23. után, majd felolvasta az Isten fegyvereiről szóló részt az Efézusi Levélből (Ef 6,10-20). A forradalom előtt természetszerűleg nem folyt semmiféle politikai kiképzés az ifjúsági oktatások alkalmával, hiszen a cél az ige tanulmányozása és a közösség összekovácsolása volt. Mégis, mikor eljött az idő, a lelki fegyverek készen álltak a legtöbb fiatal számára. Annak ellenére, hogy a harcokban a közösség egyik tagja sem vett részt, a forradalmat eltipró hatalom mégis meglátta a veszélyt, és többeket megbüntettek valamilyen módon.
A lelki fegyverek közül az apostol első helyen az igazságot – Károli fordításában „igazlelkűséget” – mint a hazugság ellentétét említi. Ennek különös jelentősége volt abban az időben, amikor már több mint egy évtizede a kommunista propaganda hazug légkörében élt az ország. A hatalom különösen veszélyesnek tekintette a valóságos helyzetet kimondó és elemző írásokat, mint Bibó István írásait, de ide sorolható volt Nagy Imre ki nem adott könyvének kézirata is. A pasaréti fiatalok közül ezeknek az iratoknak az angol követségre elvitelével, és így az országból a nagyvilág nyilvánossága elé való kijuttatásával tett szolgálatokat Regéczy Nagy László, aki akkor az angol követség gépkocsivezetőjeként dolgozott. Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal együtt ítélték el. Tizenöt évet kapott, amelyből hatot le is kellett töltenie. Az akkori elítéltek közül őt ismerjük legjobban, mert – Istennek hála – azóta is köztünk van, gyülekezetünk tagja, emlékeiről most is hallhatunk tőle.
Az igazság szolgájaként tarthatjuk nyilván Karátson Gábort (1935-2015) is, aki 1956-ot megelőzően évek óta a pasaréti ifjúsági körbe járt. Az egyetemi forradalmi bizottság tagja lett, illegális folyóiratokat terjesztett, forradalmi verseket írt. Ezért először háromévi, majd másodfokon másfél évi börtönt kapott. 1957 nyarán tartóztatták le, de előzőleg már március 15. előtt is elvitték rövidebb időre. Kiszabadulva nem tanulhatott tovább, mégis kiváló festő, író, filozófus lett. A forradalomról való emlékeit megírta Ötvenhatos regény (2005) című művében, amely egész szellemi fejlődésének is tükre.
A forradalom utáni első március 15. előtti nagy begyűjtés keretében töltött két hetet börtönben maga Joó Sándor lelkipásztor is. Az ő tevékenysége ebben az időben a református egyház Megújulási Mozgalmában külön tanulmányt igényelne. Elfogatásának történetét nagyon szépen írta meg a lánya, Joó Imola a Ne félj, csak higgy című prédikációs kötet (1998) előszavában, amelyet a hatvanéves évfordulóra megint kiadtak (2016).
Szintén a rendszert fenyegető „márciusban újra kezdjük” (MÚK) megakadályozása céljából fogták le Uray Gézát (1938-1975), aki akkor érettségizett, és iparművésznek készült. 1957. február 16-án a Farkasréti temetőbe igyekezett az 59-es villamoson Szentkirályi Klára temetésére. Onnan szedték le, már a XII. kerületi rendőrségen megverték, és onnan a börtönbe vitték. Ő is minden ítélet nélkül töltött bent néhány hetet. A bűne mindössze annyi volt, hogy kokárdát és olyan Kossuth címert viselt, amely alatt gyászszalagon 1956. X. 23. volt olvasható. Ezenkívül egy darab röplapot is találtak nála. Mielőtt bent elvették volna tőle a Bibliáját, még volt alkalma a következő igét elolvasni: Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket (II. Kor. 1,4). A lelkészi szolgálatra való elhívást is a börtönben kapta. Ahogy mesélte, először egy köztörvényes bűnöző, majd a Lenin Intézet volt párttitkára mondta neki, hogy lelkésznek kellene lennie. Kiszabadulása után felvették a teológiára, tanulmányai alatt ő volt a pasaréti ifjúsági kör egyik vezetője, majd Bián lett lelkész. Tragikusan hamar, 37 éves korában halt meg autóbalesetben.
Már idősebb, házas tagja volt az ifjúsági körnek a komoly, csendes és szerény Gegus Ernő (1921-2006), aki a II. világháború után nagyon hosszú időt, hat évet töltött szovjet hadifogságban, csak 1950-ben térhetett haza. A forradalom idején a Műszaki Egyetemen volt vegyészkutató. 1957-ben állítólagos izgatás vádjával hat hónap börtönre ítélték. Utána az egyetemre nem mehetett vissza, de tudományos intézetben dolgozhatott. Itt komoly szakmai karriert futott be, a színképelemzés egyik elismert szakértője lett. Haláláig a gyülekezet presbitere volt.
A letartóztatások legfiatalabb áldozata Kiss Lajos segédlelkész fia, az akkor 15 éves vasútipari technikumi tanuló, ifj. Kiss Lajos (1942-) volt. A forradalom alatt élelmet vitt a Széna téren harcolóknak, segített barikádot építeni, egyszer fegyveres járőrszolgálatban is részt vett, budai létére igazi „pesti srác” lett. Az ellenállás fenntartása érdekében még 1957 nyarán is többször átmászott a Nagyajtai utcai villamosmegálló mögött lévő Haditechnikai Intézet kerítésén, onnan kisebb felszerelési tárgyakat elhozott, és otthon elrejtette. Katonai törvényszék ítélkezett felette, két és fél év börtönt kapott. Rossz lelkiállapotban a világgal meghasonulva szabadult, de lassan, a szülei hatására helyreállt lelki nyugalma. Ő is megírta visszaemlékezéseit, és magánkiadásban megjelentette.
Ifj. Kiss Lajos konfirmációjakor 1956-ban édesapjával,
Kiss Lajos segédlelkésszel (jobb szélen) és Joó Sándor lelkipásztorral (bal szélen)
A pasaréti ifjúsági közösség odaadó és lelkes tagja volt a védőnőnek tanuló Szentkirályi Klára (1936-1956), aki a harcok idejénj önkéntes Vöröskeresztes ápolónő lett. A november 4-i szovjet támadás alatt kiszaladt a biztos fedezékből, hogy megmentse sebesült társát, és ez az életébe került. A lelki fegyverek között van felsorolva az „üdvösség sisakja” is. Az üdvösség, reménységünk szerint, valóban osztályrésze is lett. (Az ifjú mártír életéről és tragikus haláláról a Budai Polgár 2014. október 17-i számában emlékeztünk meg.)
Egy halálos áldozat és a lelkipásztorral együtt hat bebörtönzött – mindez csak a jéghegy látható csúcsa volt, mert rajtuk kívül is majdnem mindenki viselt valami bélyeget, ha mást nem, talán csak egyszerűen azt, hogy hívő, ami már önmagában meghatározta alárendelt helyét az ellenséges társadalmi rendben. De az Úr kegyelme csodálatos módon mégis megáldotta az üldözöttek további életét, és azt is megadta, hogy az ifjúsági munka Pasaréten az egész kommunista időszak alatt folyamatosan fenn tudott maradni.
Viczián István
